|
| | |
| Holofedélzet
Az
OHD vékony és árnyalt erőtereket manipulál, ezzel elérve azt, hogy az
ember érezze azokat a tárgyakat, amelyek nincsenek is valójában ott. Az
erőterek és a háttérkivetítés segítségével az ember hangokat és nagyobb
távolságokat is felfedezhet, nagyobbat, mint amekkora a holofedélzeten
valójában elférne. Az erőterek segítségével a használó nagyobb
távolságokat is bejárhat, miközben a kivetítés "továbbgurul".
A holotechnológia
Amióta 1990-es években megszülettek az első
virtuális valóság (VR) rendszerek, az emberiség nagy fejlődést ért el
abban, hogy létrehozhasson valódi látványt, hangokat, mesterséges
környezetben. A korai VR környezeteket nem nevezhetjük igazán
valóságosnak, de a 21. század közepén a számítástechnika olyan fejlődési
szintet ért el, amikor is a VR rendszereket már a szórakoztatásban és
az élet más "komolyabb" területén is alkalmazni lehetett. A VR
technológia további fejlődését a 3. világháború kitörése akadályozta
meg, és egészen a 21. század végéig nem is folytak további kutatások
ezen a területen. A VR legnagyobb hibája az volt, hogy hiába volt képes a
számítógép képeket, hangokat létrehozni, a felhasználó mégsem igazi
környezetben volt. Habár a VR-ruhák képesek voltak az érintés
szimulálására, ezek a rendszerek mégcsak meg sem közelítették a valódi
tárgyak tapintásának érzetét. Szükség volt
egy olyan környezet létrehozására, amelyben a felhasználó szabadon
tevékenykedhet. Ez 2315-ig, a replikátor feltalálásáig nem volt
lehetséges - a replikátor segítségével könnyedén hozhattak létre vagy
tüntethettek el különböző tárgyakat. Az
első "holoszobákat" 2328-ban hozták létre. Egy kis szobát szereltek fel
holografikus kivetítőkkel; ezek hozták létre a valósághű képet
(általában egy tájképet) a falon és a plafonon. Egy replikátor
teremtette meg a képen belüli tárgyakat - fát, növényeket, stb. A
felhasználó pedig felvehette és használhatta a tárgyakat anélkül, hogy
bármilyen kivetítő felszerelést hordott volna magán. A
korai holoszobák számos korlátozással működtek, pl. a figyelmetlen
ember könnyen nekisétálhatott a falnak, vagy ha egyszerre többen voltak a
kamrában, legfeljebb csak olyan távol lehettek egymástól, mint a szoba
két legtávolabbi fala. A legfőbb korlát az volt, hogy a kamrában
létrehozott karakterek nem voltak igazán életszerűek, mégcsak meg sem
lehetett érinteni őket. A mai modelleknél
már megoldották ezeket a problémákat. Egy modern holoszoba erőteret
vetít ki a szoba padlóján, és a felhasználó ezen úgy sétálhat, hogy
valójában egy lépést sem tesz előre; a számítógép automatikusan mozdítja
tovább a képet és a tárgyakat a kamrában, és úgy hozza létre a
kivetítéseket, hogy azok a felhasználó mozgásának látszatát keltsék. A
falat elért replikált tárgyak dematerializálódnak, az újonnan "képbe
kerülők" pedig replikálódnak. Egy másik
komoly gondot az jelentette, ha két ember használja a holokamrát. Ha
ugyanis a két ember egymástól éppen ellentétes irányba haladna, a
teremtett kép illuziója kettétörne. A modern kamrákban a számítógép
ennek elkerülésére létrehoz egy belső elválasztó falat; a holoszoba
felénél a számítógép létrehoz egy olyan hologramot, amely a másik képét
mutatja, amint az távoldik. Ezzel alapjában véve két miniatűr holoszoba
jön létre egynek a belsejében. Ha a felhasználók egymás felé indulnának,
a számítógép megfordítja az eljárást, és a két részt eggyé olvasztja.
Így egy modern szoba arra is képes, hogy a környezetet számos alrészre
bontsa, ezáltal egyszerre több ember is egymástól függetlenül
használhatja. A holotechnológia talán
legnagyobb áttörése a "holoanyag" feltalálása volt. Ez egy szilárd
anyag, amely a holoszoba energiarácsában jön létre, és a számítógép
vezérelt vonósugár segítségével változtatják meg a felépítését. A
holoanyag segítségével teljesen valóságos karakterket lehet létrehozni a
kamrában. A holoszoba mögötti alapvető
eszköz a mindenirányú holodióda (OHD). Az OHD egy kicsi egység (sok száz
millió db négyzetméterenként), amely teljesen színes sztereoszkópikus
képeket és háromdimenziós erőtereket képes létrehozni.
Az OHD vékony és árnyalt erőtereket manipulál, ezzel elérve azt, hogy
az ember érezze azokat a tárgyakat, amelyek nincsenek is valójában ott.
Az OHD-ket nagy lapokon helyezik el, amelyek további 0.61 négyzetméteres
részekből állnak. Egy tipikus Csillagflotta holofedélzet fala 12
alfeldolgozó rétegből áll, összesen 3.5 mm vastagságban szétszórva egy
pehelykönnyű lapkára erősítve. A panelt egy optikai adathálózat vezérli,
amely a standard panelkijelzőhöz hasonló. A főkomputer-rendszer
kitüntetett részlegei irányítják a holofedélzetet, és ezen részlegek
memóriái és sebességei határozzák meg a lehetséges holoprogramok számát
és bonyolultságát. Habár a modern holoszobákat úgy reklámozzák, mint
ahol minden olyan, mint a valóságban, de azért a gyakorlatban még mindig
vannak korlátozások. Még a legmodernebb holoszobák is maximum csak 12
különböző környezetet tudnak kezelni, és a legtöbb program még csak ki
sem tudja használni a szobák technikai kapacitását. Talán a legnagyobb
korlátozás a holoanyag maga; ez csak az energiarácson belül stabil, és
amint elhagyja a holoszobát, szétesik.
Számos méretű és típusú holoszoba létezik; a
Föderáció rendelkezik a legjobb modellekkel, és a Föld dicsekedhet a
legnagyobb ismert holoszobákkal. A Csillagflotta holofedélzetei
valószínűleg a legmegbízhatóbbak, míg a ferengik rendelkeznek a
legfejlettebb és legkreatívabb programokkal.
| |
| | |
|
|